Kiút?

A múltkori bejegyzés után nagyon izgatott voltam és máris megírtam volna a következő részt. Aztán átgondoltam, egy napra elég egy. De kimaradt a következő nap is, mert megint nem tudtam, hogy folytathatnám.

Sokat gondolkodtam és féltem, hogy nem is sorrendben vannak meg a fejemben az emlékek. És ez megeshet, hiszen tényleg számomra régen volt és ködös is. Talán az elmém nem szerette volna, ha megtartom ezt a “sötét időszakot”. Bár akkor majdnem az eddigi fél életemre nem is emlékeznék.. 😀 És mivel rafkós az elme, így mindig inkább a rossz történések maradnak meg az emberek emlékeiben.

Így ha nem is pontosan minden tényleges időrendben történt és néhol csalok, engedjétek meg, hogy ezt megtegyem, nálam így szerepelnek, így emlékszem az egészre.

A “verekedés” estéjén Anyuval elmentünk a kórházba azért kivizsgálásra, nem e lett nagyobb gondja az esésnél a lökdösések által. Hála Istennek úgy emlékszem semmi komoly. Mi ezidő alatt a folyosón játszottunk, újra gondtalanul MINTHA misem történt volna.
Aztán nem mondok talán meglepőt, hogy mindennek ellenére visszamentünk a lakásba. Az otthonunkba. Hisz mit kezd egy Anya két gyermekével egyedül? Nem tehetett ki minket menekülésnek. Akkor még nem…. Így tehát haza mentünk.

Pontosan nem tudom, hogy 1nap vagy talán több telt el az újabb veszekedésig. Az is este volt és csak részlete dereng fejemben. A konyhában voltunk. Anya és Apa egymással szemben ült, Tesóm talán Anyu mellett. Azért voltunk ott, mert Apa nem engedett ki minket a lakásból. Elvette az összes kulcsot, nem hagyta, hogy elmenjünk.

Azt hiszem Anyuék sírtak, de Tesóm biztos. Én nem. Mint mondtam, akkor először és utoljára. Persze féltem és reszkettem egész testemben. De majdnem megingottam, mikor Anya azt mondta nekem, hívjam a rendőrséget. Én azt sem tudtam mi a számuk a nagy ijedtségben és fogalmam nem volt mit mondhatnék. Ezért felhívtam Apum tesóját és annyit mondtam neki “Légyszíves hívd ki a rendőrséget.” Ő azt sem tudta miért kérek ilyet, mi lehet. Mikor elmeséltem neki, hogy mi történik, nyugtatgatott és kérte, adjam neki Anyut.

Én nem hittem el ezt az egészet és nem tudtam mi történik. Nem volt semmi idő a feldolgozásra.

Végül rendőrség nem lett hívva, de többször kért rá Anya, ilyenkor mindig Nagybátyámat hívtam. Ő lenyugtatta kicsit Aput is és hosszú veszekedések után végül megkaptuk a kulcsokat és kimentünk az ajtón vissza se nézve…

 

“Ez a baj az élettel. Sosincs elég ideje az embernek arra, hogy a plafont bámulva megpróbáljon rájönni, hogy mi történik vele.” (Leila Sales)

 

large (1)

Forrás: We Heart It

 

Advertisements

A kezdetek

Sziasztok!

Igazából azt hittem, egyszerű lesz ez a blogolás. De ülök egy ideje a gép felett és csak gondolkodom. Annyi minden kavarog a fejemben.
Mit kéne mondjak?
Hogyan kéne kezdenem?
A való életben is megválogatom a szavaim, előre kitalálom mit fogok majd mondani.
Na itt most fogalmam nincs minderről. Úgyhogy csak belekezdek.

Kisgyerekként nem érzékeled még úgy a körülötted lévő dolgokat. Élsz az álomvilágodban és minden a játékról szól, a boldogságról. Ez így is van rendjén. De ami akkor történik veled – a rossz impulzusok főleg – örökké befolyásolják majd az életedet.

Még ovis voltam, ha emlékeim nem csalnak, nagycsoportos. Tudjátok azért nem egyszerű visszagondolni 13 évvel ezelőttre. Na! most árultam el a korom. (haha)
Elég ködös azért ez az időszak és sok minden összefolyik. Próbálok teljesen követhető lenni.

Akkoriban jártam általános iskolai felkészítőre (érzékenyítőre?). Nem is tudom már hogyan nevezik ezt. Nem nagyon érzékeltem eleinte a változásokat. Nem igazán tűntek fel, de talán ezt nem is akarták mutatni a szüleim. Egyszerre csak több lett a kiabálás, több lett a veszekedés. Nem tudtam mi folyik körülöttem. Ezek a kisebb változások viszont egyről a kettőre nagy fordulatot tettek.

Egy felkészítő utáni este a szüleim leültek beszélgetni. Fogalmam nem volt róla, hogy mi lehet a téma, de nagyon komolynak tűnt. Nekem pedig végig rossz előérzetem volt. Csak néztem őket, miközben a szobában ültünk a tesómmal. Valamit játszottunk talán.
Egyik pillanatról a másikra megborult a nyugalom. Hangos kiabálás. Nem emlékszem mik hangzottak el. Lökdösődés. Elcsattant az első pofon. Tudod milyen az mikor ennyi idősen próbálod apukádat leválasztani édesanyádról? Lehet, hogy pont igen. Lehetetlen. Nem értettem. Mit éreztem? Tehetetlenséget, dühöt, rettenetes félelmet. Lehet, hogy sírtam is. Akkor és utoljára….

“Semmi sem fogható ahhoz a csapáshoz, mintha az ember előtt feltárul, milyen silány és csalárd a világa, a világ, amelyben korábban élt.” (John Banville)

Forrás: We heart it